Alig néhány perccel Gyurcsány Ferenc beszéde után újabb felbecsülhetetlen értékű dokumentumot fújt be szerkesztőségünk ablakán a metszően hideg februári szél. Orbán Viktor hagyományörző évértékelő beszédeinek 2009-es kiadását annak elhangzása előtt két teljes nappal tudjuk leközölni. Olvassák áhítattal!
-------------------------------------------------------------------------------
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm, hogy meghívtak, immár tizenegyedik alkalommal. Köszönöm mindazok figyelmét, akik kíváncsiak a politikára. Most, amikor az országban az a kérdés visszhangzik, hogy lesz-e egyáltalán holnap. Nem kis feladat ilyenkor szónokló politikusra figyelni, nem kis elszántság kell úgy dönteni, hogy az ember meghallgatja a másikat. Meghallgatja a másikat, miközben magának is annyi baja van, hogy napestig mondhatná, nem érne a végére. Köszönöm tehát mindenkinek, hogy időt és figyelmet szentel ennek a beszédnek.
Úgy vagyunk ezekben a napokban, kedves barátaim, mint a repülőről kiugró ejtőernyős, akinek elromlott az ernyője. Elromlott az ernyője, és szinte bizonyos benne, hogy nem fog kinyílni. Nem fog kinyílni, és ezért darabokra töri magát. Lepereg talán az egész élete a szeme előtt, a családjára gondol, a szeretteire, akik fontosak neki. Nem is tudja talán eldönteni, hogy saját közelgő tragikus végét féli-e jobban, vagy a családtagjaiét. Nem rejtem véka alá, hogy én sem érzem magam sokkal jobban.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Néhány évvel ezelőtt talán suta leegyszerűsítéssel úgy foglaltam össze az előttünk álló célokat és lehetőségeket, hogy „három gyermek, három szoba, négy kerék”. Nos, úgy vélem, hogy a beszéd frappánsságán mindig lehet vitatkozni, az azonban kétségtelen, hogy sokak vágyait foglaltam így össze. Ezek a vágyak akkor reálisnak tűntek. Mára mi a helyzet? A helyzet az, kedves barátaim, hogy a gyerek ebédjét nincs pénz befizetni, a szobákat visszaveszi a bank, és a kerekek gyártását leállították. A reális célok helyébe rémálmok léptek. Rémálmok, amelyek nappal támadnak, százezreket és milliókat.
Bárhol fordulok meg az országban, mindenki fél. Félnek falun a gazdák kilépni a portájuk elé, mert nem tudhatják, hogy a tegnap elültetett vetemény megvan-e még. Félnek az orvosok a városban, hogy holnap lesz-e még hol gyógyítani, vagy az ő kórházukat is bezárják. Félnek a tanárok, hogy megverik-e őket, félnek a gyári munkások, mert kidobták már a kollégáikat, és holnap rájuk kerülhet a sor, félnek a családapák, hogy tudnak-e enni adni a családjuknak. Félnek a nyugdíjasok, mert előttük omlik össze egész életük munkája, és félnek a fiatalok, mert semmit sem ígér nekik a jövő.
Mindenki fél ebben az országban, kivéve a kormányt. A kormány nem fél csak, az a kormány, amely ezt a szomorú és félelemmel teli világot létrehozta körülöttünk. Egy olyan világot, ahol nem kell félniük a hazugoknak, nem kell félniük a tolvajoknak, nem kell félniük a bűnözőknek. Mindenki másnak viszont félnie kell. Mindenki másnak félnie kell a hazugok hitszegésétől, a tolvajok enyves kezétől és a bűnözők támadásaitól. Ezt érte el a kormány. Ez a kormány mérlege. A serpenyő egyik felében a bűn mindenáron való mentegetése van, a másikban az igazak megtörése és megalázása.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Éppen húsz esztendeje nagyszerű dolog történt Magyarországon. Elhittük és elhihettük, hogy eztán minden másként lesz. Elküldtük az orosz csapatokat. Elhittük, hogy a rendőrtől ezentúl nem félnünk kell, hanem bizalommal fordulhatunk hozzá. Elhittük, hogy a gyermekeinkre egy szabad és jobb világ vár, ahol a tehetségesek tehetségük szerint, az elesettek pedig szükségleteik szerint számíthatnak az országra. Éppen húsz esztendeje történt.
És mit látunk, ha körbenézünk? Az oroszok úgy játszanak az országgal, ahogy akarnak, megbéníthatják az országot, egyetlen döntéssel. A rendőreinket arra kényszerítik, hogy ne a bűnözőket üldözzék, hanem a hatalmaskodó hazugokat védelmezzék. A gyermekeinknek nem ígérhetünk semmit. A tehetségeseket gúzsba kötik, elűzik az országból, az elesetteket pedig hagyják elsorvadni. Ezerkilencszáznyolcvankilenc és kettőezer-kilenc: mennyi erőfeszítés és álom foszlott szerte.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Elhittük, hogy a világ megváltozhat. Akik miatt meg akartuk változtatni a világot, azok azonban itt maradtak. Itt maradtak, és basáskodnak. Basáskodnak és kioktatnak. Kioktatnak, hogy a fekete az fehér, csak nem látjuk.
Engedjék meg, hogy felidézzek egy régi, szomorú viccet. Az 50-es években megkérdezi a tanárnő a gyerekeket, hogy mennyi burgonyát termeltek a Szovjetunióban a múlt évben. Pistike jelentkezik, és azt mondja, annyit, hogy ha egymásra tennénk azokat a Vörös téren, felérne az Isten lábáig. A tanárnő szörnyülködve megszidja a nebulót: De hát Pistike, nem elmagyaráztam már ezerszer, hogy nincs Isten? Erre a diák: Miért, krumpli van?
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Ugyanaz a pökhendi, csak a saját pecsenyéjét sütögető, az országot ernyő nélkül a repülőgépről kilökő hatalom basáskodik Magyarországon, mint amelyiktől húsz esztendővel ezelőtt szabadulni akartunk. Visszajöttek, és önfeledten ülik gúnyos torukat. Hazudnak, ígérgetnek, de már senki sem hisz nekik. Senki sem hisz nekik. Maguk sem hisznek maguknak, csak megszokták, hogy engedelmesen megtapsolják egymást, mert így tanulták. Egyet azonban mi is megtanultunk: kutyából nem lesz szalonna.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Mit tehet az ejtőernyős, aki zuhan ki a repülőgépből, és nem nyílik ki az ernyője? Imádkozik, és megvizsgálja, hogy létezik-e bármilyen lehetőség, hogy esetleg ne a legrosszabb történjen. Az ima mindig hasznos, ne mondjunk le róla mi se.
Azonban tennünk is kell valamit. Tennünk kell, ahogy tettek valamit a saját érdekükben Ferencváros polgárai, akik a leghidegebb fagyos januárban is elmentek szavazni. Elmentek szavazni, miközben ezer aggódás és félelem nyomorította meg életüket. Elmentek szavazni, és egyértelműen kifejezésre juttatták, hogy elegük van a basáskodókból. Kifejezték, hogy elegük van azokból, akik ernyő nélkül kilökték őket a repülőgépből.
Tett valamit Kerékjártó Imréné vasszentrákosi ápolónő, aki saját kezében viszi ki nap mint nap a falu szociális otthonából az időseket, miután a kormány beolvasztotta és eladta a kerekesszékeket. És tett valamit Molnár Sándor lakatos is, aki beállt polgárőrnek, hogy megvédje szomszédjait az elharapózó bűntől.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Úgy vagyunk, mint voltunk. Úgy látszik, hogy az embernek nem elég egyszer átlépnie a saját árnyékát. Úgy látszik, hogy nem volt elég egyszer elkergetni a basáskodókat, nem volt elég egyszer kiállni a szabad világért. Eljött az idő, hogy ismét összefogjunk. Ismét össze kell fognunk a szabadságunkért, gyermekeinkért és szüleinkért, mert ha az folytatódik, ami most van, akkor itt semmise lesz. Isten óvjon minket, Isten óvja Magyarországot!
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
------------------------------------------------------------------------------
