Sokan bántják a kormány kultúrpolitikáját, hogy elavult értékszemléletű, hogy avittas, hogy múlt századi figurákat emel kulcspozíciókba. Azonban mi úgy látjuk, ilyet csak a MMA-n is csomót keresők, a folyton fanyalgók állíthatnak, elvégre Kerényi Imre már az Alaptörvény tiszteletére készíttetett képekkel is röhögve alázta le a Tate vagy az Inhotim sztár-kurátorait. Ha jobban belegondolunk, a kormányzati kultúrzsenialitás nem is magukban a művekben rejlik, hanem abban a felismerésben, miszerint posztmodern korunk már rég túllépett a meztelen műalkotásokon. Nem jó képekre, zenékre vagy darabokra van szükség, hanem olyan „hajtásokra”, melyek ezer felé ágazhatnak, mint a Magyar Népmesék főcímében a galamb csőréből virágba szökkenő Népművészet.
Ennek a korszakos felismerésnek újabb manifesztációja az Összetartozás Dala is, ami hommage-jellegével és politikailag presszionált apolitikusságával új szinten prezentálja a kormányzati kultúrszándékot: Nem az a fontos, amit a Mű kimond, hanem az, amit Mű elhallgat, mert csak az elhallgatás tágas tereiben léphet működésbe a közösségi – ne féljünk kimondani: Nemzeti – képzelet.
A Mű által hagyott Nemzeti Alkotóteret már mi magunk is megpróbáltuk kitölteni, de most Varga B. Tamás sokkal eredetibb csapáson vitte tovább az Összetartozás Dalát.
A „Visszarendezés Dala” – sokatmódó alcíme: „Barackfa diss” - visszájára fordítja a kormányzati nóta feelgood-hangulatát, és kitölti az alkalom (Trianon-emléknap) kormányzatilag csak utalásszinten jelzett, de szövegileg ki nem töltött terét.
Varga B. Tamás komorságában is plasztikus képpel indít: akasztott ember lóg egy barackfáról. Ezután már egy, nyilvánvalóan a Fideszt szimbolizáló magányos narancsfát látunk, „ami alatt senki sem gyászol”. Senki sem gyászol, mert a Szerző értelmezésében a párt csak játszik a nemzeti emlékezettel: „Trianon neked semmi, sosem volt magyar a véred”. Ezután utalásszinten előkerül a „föld” témája, amit már a posztmodern művészetelmélet egyik ősforrása, Heidegger „A műalkotás eredete” című írásában is központi szerepet kap. A „föld” az, ahová a műalkotás mindig visszautal, amire a műalkotás el-nem-rejtettségében is elrejtetten utal. A Művész értelmezésében ez a föld azonban elidegenedett, a hiány jele, hiszen „Éhes már a paraszt, másé már a földje”. A dalt a nyolcvanas évek rock-kultuszára való ironikus utalásként is felfogható gitárszóló szeli ketté, ami észbontóan jó bevezetőül szolgál a Nagy-Magyarországra bejelentett politikai igény deklarálásához. „Nem, nem, soha nem adjuk, lesz még miénk az ország!” – szól a történelmi szóhasználat megidézésével legitimált refrén-kiáltás, amit csak tetéznek a Régi Magyarország – hogy egy Grünwald Béla-parafrázissal mi is ültessünk egy csemetét a referencialitások erdejébe – nosztalgikusan ható neveinek sorolása: „Álmodtam egy nagy országról, Rimaszombatról, Beregszászról”. De ez a nosztalgia nem az egyén merengése: „Veled álltam egy zombori téren, Szabadka, Brassó, Zágráb szívében” – tölti ki a Szerző azt a Teret, melyet a kormány nekünk, magyaroknak adott az Összetartozás Dalával. Köszönjük!
